
2020. március 20.
2020. február 19.
című előadásai.
Az előadások témája:
Az előadás egy multidiszciplináris kutatás eredményeit mutatja be: az első magyar egyiptomi ásatás során feltárt gamhudi temető leleteinek hagyományos egyiptológiai (stilisztikai, ikonográfiai) elemzését és a festék- és kötőanyagok vizsgálatát. Ezek segítségével sikerült rekonstruálni a meglehetősen rosszul dokumentált anyag történetét és a sírokból előkerült halotti felszerelések készítőinek munkamódszereit és szerveződését.
Láng Orsolya:
Szabályos, vagy szabálytalan?
Az aquincumi polgárváros településszerkezete/p>
Az aquincumi polgárváros területén több, mint 130 éve folynak kutatások, amelyek elsősorban a település keleti részére koncentráltak. Ennek megfelelően a város szerkezetének, utcahálózatának vizsgálata is főként itt zajlott: noha megfigyelhető bizonyos fokú szabályosság a város 2-3. századi szerkezetében (lásd pl. a városközpont épületei, az észak‒déli főútvonal mentén), a dél-keleti zónában azonban számtalan szabálytalan megoldást láthatunk. Honnan eredhetnek ezek a különbségek, vannak-e hasonlóságok a településelőzmény civil vicus és a későbbi város szerkezetében? Van-e a két településnek ilyen módon köze egymáshoz? A helyzetet tovább bonyolítja a közelmúltban a polgárváros nyugati részén elvégzett geofizikai felmérés, amely jelentős eltérést mutat a keleti városrész utcahálózatához képest. Mi lehet az eltérés oka?
További kérdés a város északkeleti negyedének sajátos beépítése (hosszúházak) és funkciója (ipari‒kereskedelmi negyed).
Összességében tehát az aquincumi polgári település szerkezetének kialakulását, fejlődését, valamint egyes negyedeinek funkcióját tekintjük át régi ásatási adatok újraértékelésén és új, hitelesítő ásatások eredményein keresztül.
Pályázati felhívás
2020-ban hetedik alkalommal írjuk ki a Hahn István ókortörténész professzor emlékét ápoló Non Omnis Moriar alapítvány pályázatát. Az alapítók célja, hogy kétévenként egy egyetemi tanulmányait már elvégzett, az ókor történetére szakosodott 40 év alatti oktató vagy kutató számára hozzájárulást nyújtsanak egy szakmai fejlődését elősegítő tanulmányúthoz.
A pályázathoz szükséges
• egy tudományos életrajz,
• az MTMT-ből letöltött publikációs jegyzék,
• az elvégzendő projekt legfeljebb két oldalas összefoglalása.
A május 6-án 16 órakor az ELTE BTK Hahn István Szemináriumban átadásra kerülő 250 ezer forintos díj odaítéléséről az alapítvány kuratóriuma dönt.
A pályázatok 2020. március 30-ig nyújthatók be a nemeth.györgy@btk.elte.hu címen.
A kuratórium nevében:
Németh György tanszékvezető egyetemi tanár
R. Hahn Veronika
Budapest, 2020. január 8.
2020. január 13.
című előadásai.
Az előadások témája:
Habár a 4. századtól kezdve a kereszténység gyors ütemben terjedt a Római Birodalom által uralt területeken és az azokkal határos régiókban, az evangéliumokban Jézus és az ő első tanítványainak szűkebb hazájaként feltűnő Galileából – leszámítva annak északnyugati, a Földközi-tenger felé eső részeit – első látásra meglepően kevés keresztény régészeti emléket tudunk csak felmutatni a késő ókor évszázadaiból. Tudván, hogy mind a kor szöveges emlékei, mind pedig a régészeti leletek tanúsága szerint Galilea jelentős részén a lakosság túlnyomó többségét a 4. és a 7. század közötti időben is zsidó közösségek alkották, ez kevéssé okozhat meglepetést. A kutatás nagyobb részének véleménye szerint ezért közöttük a keresztény közösségek elsősorban a kolostorok lakóinak képében jelentek meg, illetve jobbára azokon a helyeken tudtak gyökeret verni, ahol az evangéliumokban leírt eseményekre alapozva a római állam támogatásával zarándokközpontok alakultak ki. A korszak temetkezéseinek vizsgálata alapján azonban úgy tűnik, hogy az egymástól szigorúan elkülönült településeken élő keresztény és zsidó közösségekről kialakított általános kép több esetben is módosításra szorul – a temetkezéseken keresztül ugyanis olyan kisebb létszámú csoportok is megfoghatónak látszanak, amelyek a nagyobb, közösségi anyagi befektetést igénylő templom- és zsinagógaépítések térbeli elkülönülésének elemzése alapján nem láthatóak. Az előadás ez utóbbi kérdést kísérli meg néhány kiválasztott példán keresztül körüljárni egy most induló kutatási projekt eddigi eredményeire támaszkodva.
Földváry Miklós István:
Mózes szarva
A Vulgata híres versei a hegyről leszálló Mózes szarvairól régóta úgy élnek a köztudatban, mint Jeromos félrefordítása és a latin katolikus hagyomány jellegzetessége. A párhuzamos bibliai helyek, illetve a hozzájuk kapcsolódó zsidó és a patrisztikus exegézis elemzése azonban rávilágít, hogy eredetileg épp Jeromos volt az, aki radikálisan szakított egy korábbi fordítói hagyománnyal saját héber nyelvismeretére és a kortárs zsidó értelmezésekben való jártasságára hivatkozva. A szöveg utóéletét vizsgálva az is kiderül, hogy a különféle fordítások a középkorban tartósan egymás mellett éltek, és csak a kora újkorra váltak kizárólagossá, a felekezeti hovatartozás jelölőivé. Hiába egységesült a textus receptus, a szavak sokféle jelentést vettek föl, és számos további magyarázatot ihlettek, így a hely kiváló példája az olvasás által növekvő, a hagyománnyal való kölcsönhatásban gazdagodó bibliai szövegeknek.
2019. december 14.
című előadásai.
Az előadások témája:
Sextus Empiricus álláspontja szerint a szkeptikus arról ismerszik meg, hogy egyenlő súlyú, ám összeegyeztethetetlen érveket állít szembe egymással bármely kérdés kapcsán, amely vizsgálódás tárgyát képezi (PH 1.8-11). A szkeptikus vizsgálódás célja a zavartalanság állapota, amely kizárólag azon filozófusok számára elérhető, akik valamennyi, vizsgálódás tárgyát képező kérdésben felfüggesztették ítéletüket (PH 1.25). Sextus azt is leszögezi, hogy a szkeptikusok kizárólag a zavartalanság kedvéért foglalkoznak logikai, fizikai, és etikai elméletekkel (PH 1.18), és hogy emberszeretetükből kifolyólag a nem-szkeptikus filozófusokat is rá kívánják bírni ítéletük felfüggesztésére (PH 3.280).
Előadásomban amellett érvelek, hogy Sextus álláspontja védhetőnek bizonyul két gyakori ellenvetéssel szemben. Az első ellenvetés szerint a szkeptikus vizsgálódás nem filozófiai vizsgálódás, hiszen a filozófiai vizsgálódás az igazság felfedezésére irányul, a szkeptikus vizsgálódás ellenben a zavartalanság állapotát célozza. Ez az ellenvetés azonban figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a szkeptikus filozófia eredetére vonatkozó beszámolójában (PH 1.12) Sextus ugyanazt az eredeti indítékot tulajdonítja valamennyi filozófusnak. A második ellenvetés szerint Sextus ezt tévesen vagy rosszhiszeműen teszi, hiszen a szkeptikusokon kívül egyetlen filozófus sem fogadná el, hogy vizsgálódásának célja a zavartalanság állapota. Erre adott válaszomban rámutatok, hogy a görög filozófiai hagyományban már Sextus előtt is jelen van a zavarodottságra mint a filozófiai vizsgálódás kiindulópontján tapasztalt érzületre való hivatkozás. A szkeptikusok kizárólag abban különböznek más filozófiai mozgalmak képviselőitől, hogy szerintük ezt a kiindulópontot egyelőre semmilyen felfedezés nem követte.
Krupp József:
Pegazus szárnya, Merkúr léptei
Antik motívumok Borbély Szilárd kései költészetében
Az előadás Borbély Szilárd kései, a szerző által a bukolika hagyományához kapcsolt verseivel foglalkozik, és azt vizsgálja, milyen jelentésösszefüggésekbe rendeződnek ezek antik motívumai. A vizsgálódás a Próteusz a pszichiátrián című verset (megjelent a 2000 folyóirat 2010/11. számában) állítja középpontba, de kitér a Bukolikatájt címen tervezett, máig kiadatlan kötet többi darabjára is.
2019. november 11.
című előadásai.
Az előadások témája:
Előadásomban Galeotto Marzio De doctrina promiscua (1490) című művének idézési technikáját fogom bemutatni. Arra keresem a választ, hogy milyen szerepet töltenek be az antik auktorok a Galeotto-mű orvosi, asztrológiai, csillagászati és gyógyszerészeti kontextusán belül. Előadásom második felében pedig azt vizsgálom meg, hogy hogyan illeszkedik ez a kompilációs eljárás a humanista olvasási és pedagógiai gyakorlathoz.
Kasza Péter:
Egy osztrák Bonfini
Wolfgang Lazius Rerum Austriacarum Decades-ének magyar vonatkozásai
Wolfgang Lazius (1514‒1565) 1540-től haláláig I. Ferdinánd udvari történetírója volt. Számos latin és német nyelvű munka kötődik a nevéhez, jó részük nyomtatásban is megjelent, de élete fő műve, az ausztriai területek történetét a római kortól saját koráig taglaló Rerum Austriacarum Decades szinte teljességgel kéziratban maradt. A mű magyar vonatkozásai igen jelentősek, hiszen a valóban elkészült V. decas egészben magyar tárgyú, az 1540 és 1556 közti évek magyar eseményeit tárgyalja benne Lazius. Egy NKFIH-kutatási projekt keretében ennek kiadását készítem elő.
Előadásomban egyrészt az eddigi kutatások filológiai tapasztalatait szeretném összegezni, majd Lazius történetírói módszerét bemutatni, néhány példával illusztrálva azt is, mit kölcsönöz szerzőnk az antikvitás gyakorlatából.
2019. október 10.
című előadásai.
Az előadások témája:
Előadásomban arra a kérdésre igyekszem válaszolni, hogy milyen – elméleti és történeti – kapcsolatok lehetségesek Aristotelés Rétorikája és a (jog)viták elemzésére a hellénisztikus rétorikai szakírók által kidolgozott módszer között. Ez utóbbit az ügyállások (stasisok) tanaként ismerjük, s az antik iskolai rétorikában arra szolgált, hogy egy meghatározott szempontrendszer segítségével lehetővé tegye az adott vita központi kérdésének azonosítását. Az egyes ügyállások azt jelölik, hogy pontosan miben mond ellent egymásnak az ellenérdekű felek álláspontja, s ezáltal irányt mutatnak az érvelés egészének kidolgozása számára is. A későbbi hagyomány szerint az első ügyállástan a témnosi Hermagoras tankönyvében szerepelt. Ez a munka nem maradt fönn, egyes részleteinek, és különösen a stasisok elméletének a rekonstrukciójára azonban többen is vállalkoztak a későbbi szerzőknél található testimoniumok és töredékek alapján. Noha az ügyállástan kétséget kizáróan Aristotelés után jelenik meg a rétorikai tankönyvekben, a modern kutatásban ismételten fölmerült a kérdés, hogy megalapozásához mennyiben járultak hozzá korábbi szerzők, köztük maga Aristotelés.
Az előadás ennek megfelelően a Rétorika vonatkozó szöveghelyeit tekinti át, célja pedig az, hogy azonosítsa azokat az elveket, amelyek a vitáspontok aristotelési tárgyalását jellemzik, ezen keresztül azt is megvizsgálva, hogyan illeszkedik ez a megkülönböztetés a Rétorika egészébe. Mindezek a vizsgálódások árnyalhatják azt a képet, amely szerint Aristotelés egyrészt kifejezetten törekszik egy quasi-ügyállástan kidolgozására, másrészt ezt különböző módokon teszi az I., illetve a III. könyvben. Amellett igyekszem érvelni, hogy önálló ügyállás-„tan” kidolgozása helyett Aristotelés inkább saját átfogó rendszerébe igyekszik illeszteni mindazt, ami a kortárs szónoklattan számára közkeletű módszer lehetett. Ami az eltéréseket illeti az I. és a III. könyv szöveghelyeiből kiolvasható szemlélet között, azok álláspontom szerint magyarázhatók a két könyvben vizsgált kérdésekkel, egészében véve pedig a kettő kiegészíti egymást, amennyiben a vita elemzésének más-más aspektusaira összpontosítanak.
Hajdu Péter:
A római szerelmi elégia határairól
Az előadás azt vizsgálja, mennyire egyértelműek egy ókori műfaj, vagy műfajváltozat határai. Egyfelől nagyon kevéssé: a szerelmi-elégiakorpuszokban viszonylag sok olyan mű található, amelyek egyáltalán nem szerelmi elégiák, és még a szerelmi elégiákba is gyakran belopakszanak más műfajok a maguk legsajátosabb jegyeivel. Másfelől, amikor más műfajokban vélhetjük felfedezni a szerelmi elégia sajátosságait (Ovidius által írt levelekben, tankölteményekben, aitiológiai elégiákban), a műfaj olyan jól meghatározható entiásnak látszik, amely még idegen közegben is felismerhető. Ugyanakkor az ilyen „határon” felbukkanás alapján megint csak újra kell gondolni a műfaji határ metaforáját, amely így nem már látszik két területet egyértelműen elválasztó vonalnak.
2019. május 7.
éves rendes közgyűlés
(a Társaság latinversenyének eredményhirdetése, beszámolók, a Társaság díjainak átadása)
és
Az előadás témája:
Az elmúlt negyed század Plinius-filológiáját az a paradigmaváltás határozta meg, amely az epistulákban a levélíró én megalkotottságát, a levelek nagyon tudatosan megformált önreprezentatív voltát hangsúlyozza. Plinius önreprezentációjának fontos komponense irodalmi énjének a megalkotása, melynek része a kételkedés, a bizonytalanság is. Plinius irodalmi én-formálásának ezek a pillanatai a szövegalkotás folyamatában megfogalmazódó és éppen a maga szövegalkotására reflektáló kérdésekben érhetők tetten. Az előadás tárgya éppen ez: az epistulákban megfogalmazódó, a szövegválasztást és a szövegalkotást tematizáló kérdések, valamint az arra nem feltétlenül kijelentés formájában adott válaszok. Az értelmezésnek ez a szempontja nem független a levelek önreprezentatív voltától. Mégis túllép azon azzal az előfeltevéssel, hogy általa az epistulák értésének egy másik dimenziója nyílhat meg, amely az 1. század irodalmi-művészi ízlésformálódása, annak az irányai felé mutat.
2019. április 23.
Tury István:
„Mint nagyon éhes sárga oroszlánt nem tud elűzni
pásztornép a tanyán az esett állat tetemétől” (Il. 18. 161–162.)
Kísérlet két késő geometrikus-kori ábrázolás újraértelmezésére
című előadásai.
Az előadások témája:
Kerényi Károly klasszika-filológus, vallástörténész, a görög mitológia nemzetközi hatású tudósa. Tudományos munkásságát először középiskolai tanárként és egyetemi magántanárként végezte Budapesten. 1934-ben kinevezték a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen a Klasszika-Filológiai Intézet tanárává: klasszika-filológiát és ókori történelmet tanított 1940-ig, a pécsi bölcsészkar megszűnéséig. Az előadás fókuszpontjában Kerényi pécsi oktatói és tudományszervezési tevékenysége áll: megjelenésével olyan változások történtek a Klasszika-Filológiai Intézet működésében, amelyek Kerényi tudományos szemléletmódjával szoros összefüggésben álltak. Kerényi Károly mozgásba hozta a pécsi szellemi életet, de munkásságának központja mindvégig Budapest maradt, nem tudott szellemi otthonra lelni a város falai között.
Tury István:
„Mint nagyon éhes sárga oroszlánt nem tud elűzni
pásztornép a tanyán az esett állat tetemétől” (Il. 18. 161–162.)
Kísérlet két késő geometrikus-kori ábrázolás újraértelmezésére
A geometrikus művészetben a Kr. e. 8. század második felében megjelenik az oroszlán alakja. Jellemzően egy védtelen növényevőre támad vagy emberrel harcol, néhány vázaképen felfalja az emberalakot. A képek hordozói sok esetben sírmellékletek, a leginkább elterjedt értelmezés szerint tehát az oroszlán a halál szféráját jeleníti meg. Néhány esetben feltehetően – közel-keleti motívumokból építkező – oroszlánvadászat ábrázolását láthatjuk. Két tárgy kompozíciója azonban eltérő: a vadállattal harcoló emberalak kezében kis borjút tart. A jelenet azokat a homérosi hasonlatokat visszhangozza, amelyekben az oroszlán emberek nyájára támad. Részben az eposzra támaszkodva a kutatók úgy tartják, hogy e tárgyak talán a nyáj – tágabb értelemben a vagyon – védelmét jelenítik meg. Előadásomban bemutatom, milyen képet közvetít a nyájra támadó oroszlánról az Ilias, illetve hogy hogyan használható fel ez a kép az említett kompozíciók értelmezéséhez. Amellett érvelek, hogy a két ábrázolás táplálkozhat ugyanabból az oroszlánképből, amelyből a vizsgált hasonlatok merítenek. A tárgyak szimbolikájának középpontjában állhatnak a támadó oroszlánok is, amelyek így a csatában hevesen, vakmerően harcoló héróst jelenítik meg.