Ókortudományi Társaság

című előadásai.

Az előadások témája:

Sextus Empiricus álláspontja szerint a szkeptikus arról ismerszik meg, hogy egyenlő súlyú, ám összeegyeztethetetlen érveket állít szembe egymással bármely kérdés kapcsán, amely vizsgálódás tárgyát képezi (PH 1.8-11). A szkeptikus vizsgálódás célja a zavartalanság állapota, amely kizárólag azon filozófusok számára elérhető, akik valamennyi, vizsgálódás tárgyát képező kérdésben felfüggesztették ítéletüket (PH 1.25). Sextus azt is leszögezi, hogy a szkeptikusok kizárólag a zavartalanság kedvéért foglalkoznak logikai, fizikai, és etikai elméletekkel (PH 1.18), és hogy emberszeretetükből kifolyólag a nem-szkeptikus filozófusokat is rá kívánják bírni ítéletük felfüggesztésére (PH 3.280).
Előadásomban amellett érvelek, hogy Sextus álláspontja védhetőnek bizonyul két gyakori ellenvetéssel szemben. Az első ellenvetés szerint a szkeptikus vizsgálódás nem filozófiai vizs­gálódás, hiszen a filozófiai vizsgálódás az igazság felfedezésére irányul, a szkeptikus vizsgálódás ellenben a zavartalanság állapotát célozza. Ez az ellenvetés azonban figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a szkeptikus filozófia eredetére vonatkozó beszámolójában (PH 1.12) Sextus ugyanazt az eredeti indítékot tulajdonítja valamennyi filozófusnak. A második ellenvetés szerint Sextus ezt tévesen vagy rosszhiszeműen teszi, hiszen a szkeptikusokon kívül egyetlen filozófus sem fogadná el, hogy vizsgálódásának célja a zavartalanság állapota. Erre adott válaszomban rámutatok, hogy a görög filozófiai hagyományban már Sextus előtt is jelen van a zava­ro­dott­ságra mint a filozófiai vizsgálódás kiindulópontján tapasztalt érzületre való hivatkozás. A szkep­tikusok kizárólag abban különböznek más filozófiai mozgalmak képviselőitől, hogy szerintük ezt a kiindulópontot egyelőre semmilyen felfedezés nem követte.

Krupp József:
Pegazus szárnya, Merkúr léptei
Antik motívumok Borbély Szilárd kései költészetében

Az előadás Borbély Szilárd kései, a szerző által a bukolika hagyományához kapcsolt verseivel foglalkozik, és azt vizsgálja, milyen jelentésösszefüggésekbe rendeződnek ezek antik motívumai. A vizsgálódás a Próteusz a pszichiátrián című verset (megjelent a 2000 folyóirat 2010/11. számában) állítja középpontba, de kitér a Bukolikatájt címen tervezett, máig kiadatlan kötet többi darabjára is.

című előadásai.

Az előadások témája:

Előadásomban arra a kérdésre igyekszem válaszolni, hogy milyen – elméleti és történeti – kapcsolatok lehetségesek Aristotelés Rétorikája és a (jog)viták elemzésére a hellénisztikus rétorikai szakírók által kidolgozott módszer között. Ez utóbbit az ügyállások (stasisok) tanaként ismerjük, s az antik iskolai rétorikában arra szolgált, hogy egy meghatározott szempontrendszer segítségével lehetővé tegye az adott vita központi kérdésének azonosítását. Az egyes ügyállások azt jelölik, hogy pontosan miben mond ellent egymásnak az ellenérdekű felek álláspontja, s ezáltal irányt mutatnak az érvelés egészének kidolgozása számára is. A későbbi hagyomány szerint az első ügyállástan a témnosi Hermagoras tankönyvében szerepelt. Ez a munka nem maradt fönn, egyes részleteinek, és különösen a stasisok elméletének a rekonstrukciójára azonban többen is vállalkoztak a későbbi szerzőknél található testimoniumok és töredékek alapján. Noha az ügyállástan kétséget kizáróan Aristotelés után jelenik meg a rétorikai tankönyvekben, a modern kutatásban ismételten fölmerült a kérdés, hogy megalapozásához mennyiben járultak hozzá korábbi szerzők, köztük maga Aristotelés.
Az előadás ennek megfelelően a Rétorika vonatkozó szöveghelyeit tekinti át, célja pedig az, hogy azonosítsa azokat az elveket, amelyek a vitáspontok aristotelési tárgyalását jellemzik, ezen keresztül azt is megvizsgálva, hogyan illeszkedik ez a megkülönböztetés a Rétorika egészébe. Mindezek a vizsgálódások árnyalhatják azt a képet, amely szerint Aristotelés egyrészt kifejezetten törekszik egy quasi-ügyállástan kidolgozására, másrészt ezt különböző módokon teszi az I., illetve a III. könyvben. Amellett igyekszem érvelni, hogy önálló ügyállás-„tan” kidolgozása helyett Aristotelés inkább saját átfogó rendszerébe igyekszik illeszteni mindazt, ami a kortárs szónoklattan számára közkeletű módszer lehetett. Ami az eltéréseket illeti az I. és a III. könyv szöveghelyeiből kiolvasható szemlélet között, azok álláspontom szerint magyarázhatók a két könyvben vizsgált kérdésekkel, egészében véve pedig a kettő kiegészíti egymást, amennyiben a vita elemzésének más-más aspektusaira összpontosítanak.

Hajdu Péter:
A római szerelmi elégia határairól

Az előadás azt vizsgálja, mennyire egyértelműek egy ókori műfaj, vagy műfajváltozat határai. Egyfelől nagyon kevéssé: a szerelmi-elégiakorpuszokban viszonylag sok olyan mű található, amelyek egyáltalán nem szerelmi elégiák, és még a szerelmi elégiákba is gyakran belopakszanak más műfajok a maguk legsajátosabb jegyeivel. Másfelől, amikor más műfajokban vélhetjük felfedezni a szerelmi elégia sajátosságait (Ovidius által írt levelekben, tankölteményekben, aitiológiai elégiákban), a műfaj olyan jól meghatározható entiásnak látszik, amely még idegen közegben is felismerhető. Ugyanakkor az ilyen „határon” felbukkanás alapján megint csak újra kell gondolni a műfaji határ metaforáját, amely így nem már látszik két területet egyértelműen elválasztó vonalnak.

Tury István:
„Mint nagyon éhes sárga oroszlánt nem tud elűzni pásztornép a tanyán az esett állat tetemétől” (Il. 18. 161–162.)
Kísérlet két késő geometrikus-kori ábrázolás újraértelmezésére

című előadásai.

Az előadások témája:

Kerényi Károly klasszika-filológus, vallástörténész, a görög mitológia nemzetközi hatású tudósa. Tudományos munkásságát először középiskolai tanárként és egyetemi magántanárként végezte Buda­pesten. 1934-ben kinevezték a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen a Klasszika-Filológiai Intézet tanárává: klasszika-filológiát és ókori történelmet tanított 1940-ig, a pécsi bölcsészkar megszűnéséig. Az előadás fókuszpontjában Kerényi pécsi oktatói és tudományszervezési tevékenysége áll: megjelenésével olyan változások történtek a Klasszika-Filológiai Intézet működésében, amelyek Kerényi tudományos szemléletmódjával szoros összefüggésben álltak. Kerényi Károly mozgásba hozta a pécsi szellemi életet, de munkásságának központja mindvégig Budapest maradt, nem tudott szellemi otthonra lelni a város falai között.

Tury István:
„Mint nagyon éhes sárga oroszlánt nem tud elűzni pásztornép a tanyán az esett állat tetemétől” (Il. 18. 161–162.)
Kísérlet két késő geometrikus-kori ábrázolás újraértelmezésére

A geometrikus művészetben a Kr. e. 8. század második felében megjelenik az oroszlán alakja. Jellem­zően egy védtelen növényevőre támad vagy emberrel harcol, néhány vázaképen felfalja az emberalakot. A képek hordozói sok esetben sírmellékletek, a leginkább elterjedt értelmezés szerint tehát az oroszlán a halál szféráját jeleníti meg. Néhány esetben feltehetően – közel-keleti motívumokból építkező – oroszlánvadászat ábrázolását láthatjuk. Két tárgy kompozíciója azonban eltérő: a vadállattal harcoló emberalak kezében kis borjút tart. A jelenet azokat a homérosi hasonlatokat visszhangozza, amelyekben az oroszlán emberek nyájára támad. Részben az eposzra támaszkodva a kutatók úgy tartják, hogy e tárgyak talán a nyáj – tágabb értelemben a vagyon – védelmét jelenítik meg. Előadásomban bemutatom, milyen képet közvetít a nyájra támadó oroszlánról az Ilias, illetve hogy hogyan használható fel ez a kép az említett kompozíciók értelmezéséhez. Amellett érvelek, hogy a két ábrázolás táplálkozhat ugyanabból az oroszlánképből, amelyből a vizsgált hasonlatok merítenek. A tárgyak szimbolikájának középpontjá­ban állhatnak a támadó oroszlánok is, amelyek így a csatában hevesen, vakmerően harcoló héróst jelenítik meg.

Pataki Elvira:
Ponos és orthé krisis
Ailianos a képzőművészetről

című előadásai.

Az előadások témája:

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Dezső Tamás és Kalla Gábor vezette Iraki Kurdisztáni Régészeti Expedíciója 2016 szeptembere óta folytat Grd-i Tle lelőhelyén ásatásokat. A munkacsoport már a kutatási program kezdetén azt a célt tűzte ki, hogy egy újasszír kori tartományi központot azono­sítson és részletes vizsgálat alá vegyen. Egy ilyen település régészeti kutatása közelebb hozhatja az ókori keleti birodalmi expanzió utáni berendezkedés természetének megértését. Erre a célra Grd-i Tle 30 méter magas romdombja alkalmas helyszínnek tűnt.
A Rania-síkság, ahol a lelőhely található, egy magas hegyek közé zárt termékeny terület, amelyen át fon­tos útvonalak haladtak a Zagrosz-hegység, és azon keresztül különböző iráni térségek ‒ mint Média és Mannai ‒ irányába. Az Újasszír Birodalom (Kr. e. 9‒7. század) számára ez a terület stratégiai fontos­ságú volt, de eddig keveset tudtunk a berendezkedés formájáról, az itt lakó népesség etnikai összetételéről, életviszonyairól és az asszír elit jelenlétének mértékéről.
Bár a felszínen talált kerámia már korábban is utalt asszír jelenlétre, azonban a jelentős vastagságú ké­sőbbi (újkor, hellénisztikus‒párthus kor) rétegek miatt az első két ásatási évadban Grd-i Tle telljén még nem sikerült elérni az asszír emlékeket. Emiatt volt különösen fontos, hogy a 2018-as harmadik évad során, négy felületen is sikerült újasszír kori építményeket feltárni.
Kiderült, hogy egy olyan teraszos elrendezésű településmagról van szó, mely felett egy citadella emel­kedett. Ilyen meredek teraszokat eddig ebből a korból régészeti eszközökkel még nem tártak fel, csupán ábrázolásokról voltak hasonlóak ismertek.
Az eddig még csak részlegesen feltárt lakóházak pusztulási rétege ritka jó állapotban őrizte meg a háztartási felszereléseket, köztük sörfőző edényeket, őrlőköveket és mozsarakat, így később lehetővé válik a mindennapi élet számos aspektusának rekonstrukciója. Az eddigi információk arra utalnak, hogy tipikus, belső udvarok köré rendezett asszír lakóházakról van szó, számos olyan tárggyal (lószerszámhoz tartozó bronz csengő, mázas és egyéb finomkerámia, pl. ún. palotaáru), melyeket a birodalmi elit használt.
Az első asszír település egy ostrom során pusztult el, de később még egyszer újjáépítették a házakat. Ennek a támadásnak és az újjáépítésnek a konkrét időpontját későbbi kutatásoknak kell meghatározniuk.
Az előadás nemcsak a pusztulásnak a lehetséges körülményeire tér ki, hanem megvilágítja a térség jelen­tőségét az Újasszír Birodalmon belüli is.

Pataki Elvira:
Ponos és orthé krisis
Ailianos a képzőművészetről

A 217 körül összeállított Varia Historia (csakúgy, mint a zoológiai paradoxonokat gyűjtő De natura animalium) a legutóbbi időkig a kollektív feledésből előhívott lényegtelen művelődéstörténeti adatok szubjek­tív, szerkesztetlen halmazaként, heterogenitásával a poikilia kategóriáját kimerítő adatbázisként szerepelt a kutatásban. Az Ailianos-értelmezésnek új irányt adó monográfia (D. S. Smith, 2014), szakítva a gyűjtemény(ek) funkcióját kizárólag a szórakoztatásban, illetve a retorikai példatár-jellegben látó állás­ponttal, a mű(vek) önálló eszmeiségére, így mindenekelőtt a De natura animalium rendszeres és kritikus társadalomfelfogására és etikájára mutatott rá. Az előadás a Varia Historia képzőművészettel kapcsolatos kijelentései, főként sajátos szempontok alapján válogatott és a (pliniusi) hagyományhoz képest átdolgo­ott festő- és szobrászanekdotái alapján kíván a mű megszerkesztettsége és egységes esztétikai gondolkodása mellett érvelni, kitérve a vizuális alkotások eredetéről, szerepéről, létrehozásuk és befogadásuk helyes módjáról vallott ailianosi felfogásra.

Tamás Ábel:
Catullus „triptichonja” a kíváncsiságról (carm. 5, 6, 7)

című előadásai.

Az előadások témája:

Széth isten az államalapítás korától jelentős szerepet játszik az egyiptomi mítoszok világában. A Piramisszövegektől kezdve rendszeresen megfigyelhető lényének kettős vonása: Ozirisz meggyilkolása révén a rend felforgatója, Hórusz ellensége, más kontextusban viszont Hórusz társa, az újbirodalmi túlvilági vezetőkben a Napisten védelmezője is lehet. Bár az isten harcias lénye a ramesszída kor elején még megbecsült státuszt élvez, alakja az Újbirodalom végétől egyre inkább démonizálódik, ábrázolásait pusztítják, korábbi pozitív szerepeiben lecserélik. A kutyafélékre emlékeztető testű, szokatlan fejfor­májú, szögletes fülekkel és kétfelé ágazó farokvéggel ábrázolt Széth-állat azonosítására számos kísérlet történt a 19. század óta, de a kérdés máig nem tekinthető lezártnak. Az előadás a Széth-állattal kapcsola­tos nézetek összefoglalásán túl javaslatot tesz egy új azonosításra.

Tamás Ábel:
Catullus „triptichonja” a kíváncsiságról (carm. 5, 6, 7)

Előadásom Catullus három költeményét tárgyalja, melyek elrendezése jó eséllyel tulajdonítható a szerzőnek. Míg a két szélső (5. és 7.) vers jól ismert – ezek Catullus híres csókversei –, annál csekélyebb figyelem övezte a recepcióban az általuk közrefogott 6. carment. David Wray (2001) és Charles Tesoriero (2006) interpretációjával összhangban én is úgy vélem, hogy a catullusi költői én a középső, 6. carmenben épp azt teszi, ami ellen az 5. és 7. carmenekben küzd: kíváncsiskodik. Értelmezésem szerint a három versből összeálló „triptichon”, a curiositas problematikájának meglepően széles spektrumát mozgósítva, a kíváncsiságot mint par excellence költői beállítódást mutatja fel.