Ókortudományi Társaság

Pataki Elvira:
Ponos és orthé krisis
Ailianos a képzőművészetről

című előadásai.

Az előadások témája:

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Dezső Tamás és Kalla Gábor vezette Iraki Kurdisztáni Régészeti Expedíciója 2016 szeptembere óta folytat Grd-i Tle lelőhelyén ásatásokat. A munkacsoport már a kutatási program kezdetén azt a célt tűzte ki, hogy egy újasszír kori tartományi központot azono­sítson és részletes vizsgálat alá vegyen. Egy ilyen település régészeti kutatása közelebb hozhatja az ókori keleti birodalmi expanzió utáni berendezkedés természetének megértését. Erre a célra Grd-i Tle 30 méter magas romdombja alkalmas helyszínnek tűnt.
A Rania-síkság, ahol a lelőhely található, egy magas hegyek közé zárt termékeny terület, amelyen át fon­tos útvonalak haladtak a Zagrosz-hegység, és azon keresztül különböző iráni térségek ‒ mint Média és Mannai ‒ irányába. Az Újasszír Birodalom (Kr. e. 9‒7. század) számára ez a terület stratégiai fontos­ságú volt, de eddig keveset tudtunk a berendezkedés formájáról, az itt lakó népesség etnikai összetételéről, életviszonyairól és az asszír elit jelenlétének mértékéről.
Bár a felszínen talált kerámia már korábban is utalt asszír jelenlétre, azonban a jelentős vastagságú ké­sőbbi (újkor, hellénisztikus‒párthus kor) rétegek miatt az első két ásatási évadban Grd-i Tle telljén még nem sikerült elérni az asszír emlékeket. Emiatt volt különösen fontos, hogy a 2018-as harmadik évad során, négy felületen is sikerült újasszír kori építményeket feltárni.
Kiderült, hogy egy olyan teraszos elrendezésű településmagról van szó, mely felett egy citadella emel­kedett. Ilyen meredek teraszokat eddig ebből a korból régészeti eszközökkel még nem tártak fel, csupán ábrázolásokról voltak hasonlóak ismertek.
Az eddig még csak részlegesen feltárt lakóházak pusztulási rétege ritka jó állapotban őrizte meg a háztartási felszereléseket, köztük sörfőző edényeket, őrlőköveket és mozsarakat, így később lehetővé válik a mindennapi élet számos aspektusának rekonstrukciója. Az eddigi információk arra utalnak, hogy tipikus, belső udvarok köré rendezett asszír lakóházakról van szó, számos olyan tárggyal (lószerszámhoz tartozó bronz csengő, mázas és egyéb finomkerámia, pl. ún. palotaáru), melyeket a birodalmi elit használt.
Az első asszír település egy ostrom során pusztult el, de később még egyszer újjáépítették a házakat. Ennek a támadásnak és az újjáépítésnek a konkrét időpontját későbbi kutatásoknak kell meghatározniuk.
Az előadás nemcsak a pusztulásnak a lehetséges körülményeire tér ki, hanem megvilágítja a térség jelen­tőségét az Újasszír Birodalmon belüli is.

Pataki Elvira:
Ponos és orthé krisis
Ailianos a képzőművészetről

A 217 körül összeállított Varia Historia (csakúgy, mint a zoológiai paradoxonokat gyűjtő De natura animalium) a legutóbbi időkig a kollektív feledésből előhívott lényegtelen művelődéstörténeti adatok szubjek­tív, szerkesztetlen halmazaként, heterogenitásával a poikilia kategóriáját kimerítő adatbázisként szerepelt a kutatásban. Az Ailianos-értelmezésnek új irányt adó monográfia (D. S. Smith, 2014), szakítva a gyűjtemény(ek) funkcióját kizárólag a szórakoztatásban, illetve a retorikai példatár-jellegben látó állás­ponttal, a mű(vek) önálló eszmeiségére, így mindenekelőtt a De natura animalium rendszeres és kritikus társadalomfelfogására és etikájára mutatott rá. Az előadás a Varia Historia képzőművészettel kapcsolatos kijelentései, főként sajátos szempontok alapján válogatott és a (pliniusi) hagyományhoz képest átdolgo­ott festő- és szobrászanekdotái alapján kíván a mű megszerkesztettsége és egységes esztétikai gondolkodása mellett érvelni, kitérve a vizuális alkotások eredetéről, szerepéről, létrehozásuk és befogadásuk helyes módjáról vallott ailianosi felfogásra.

Tamás Ábel:
Catullus „triptichonja” a kíváncsiságról (carm. 5, 6, 7)

című előadásai.

Az előadások témája:

Széth isten az államalapítás korától jelentős szerepet játszik az egyiptomi mítoszok világában. A Piramisszövegektől kezdve rendszeresen megfigyelhető lényének kettős vonása: Ozirisz meggyilkolása révén a rend felforgatója, Hórusz ellensége, más kontextusban viszont Hórusz társa, az újbirodalmi túlvilági vezetőkben a Napisten védelmezője is lehet. Bár az isten harcias lénye a ramesszída kor elején még megbecsült státuszt élvez, alakja az Újbirodalom végétől egyre inkább démonizálódik, ábrázolásait pusztítják, korábbi pozitív szerepeiben lecserélik. A kutyafélékre emlékeztető testű, szokatlan fejfor­májú, szögletes fülekkel és kétfelé ágazó farokvéggel ábrázolt Széth-állat azonosítására számos kísérlet történt a 19. század óta, de a kérdés máig nem tekinthető lezártnak. Az előadás a Széth-állattal kapcsola­tos nézetek összefoglalásán túl javaslatot tesz egy új azonosításra.

Tamás Ábel:
Catullus „triptichonja” a kíváncsiságról (carm. 5, 6, 7)

Előadásom Catullus három költeményét tárgyalja, melyek elrendezése jó eséllyel tulajdonítható a szerzőnek. Míg a két szélső (5. és 7.) vers jól ismert – ezek Catullus híres csókversei –, annál csekélyebb figyelem övezte a recepcióban az általuk közrefogott 6. carment. David Wray (2001) és Charles Tesoriero (2006) interpretációjával összhangban én is úgy vélem, hogy a catullusi költői én a középső, 6. carmenben épp azt teszi, ami ellen az 5. és 7. carmenekben küzd: kíváncsiskodik. Értelmezésem szerint a három versből összeálló „triptichon”, a curiositas problematikájának meglepően széles spektrumát mozgósítva, a kíváncsiságot mint par excellence költői beállítódást mutatja fel.

Németh András:
Új Polybios részlet egy vatikáni palimpszesztben

című előadásai.

Az előadások témája:

A prófétai és zsoltár-szövegekhez speciális módszerrel készült interpretációk (pesarim) a qumráni közösség jellegzetes műfaját képviselik. A művek az interpretált szövegek szavait a Hasmóneus királyság korának személyeivel és eseményeivel azonosítják; a szereplők neveit azonban fedőnevek helyettesítik. Habakkuk próféta könyvének peser-jét a kutatás a közösség „rejtjelezett” történetírásának tartja. A mű utalásainak túlnyomó része azonban a közösség ellenfelei – a Gonosz Pap, a Hízelgő Dolgok Magyarázói és mások – viselt dolgaira vonatkozik. Az előadás az ókori keleti legitimációs irodalom tükrében kívánja vizsgálni a művet és szerepét a közösség hagyományában.

Németh András:
Új Polybios részlet egy vatikáni palimpszesztben

Az előadásomban egy új Polybios töredék felfedezésének körülményein keresztül mutatom be, miként lehet egy jól ismert és sokat tanulmányozott bizánci kódexben új antik töredékeket találni. A Vat. gr. 73 kódexéhez az Excerpta Constantiniana gyűjtemény egyik 10. századi eredeti kötetének pergamenleveleit hasznosították újra a 14. században, sok egyedi történeti szöveget mentve át az utókor számára. Angelo Mai, miután felismerte a lemosott szöveg fontosságát, kémiai reagensek segítségével a kézirat jelentős részét elolvasta, de a beavatkozása olvashatatlanná tette a kódex számos pergamenlevelét. A multispektrális fényképezés segítségével, illetve a bizánci kivonatolási technika tanulmányozásával több történetíró hagyományozott szövege több ponton jelentősen javítható. Így sikerült 13 teljesen új sorral, illetve még 6 sorban jelentős javításokkal kiegészíteni egy erősen sérült Polybios töredéket, amely Hasdrubál feleségének és gyermekeinek a 3. pun háború végén elkövetett öngyilkosságát meséli el (38. könyv).

 
Lindner Gyula:
Kerényi, Meuli, Burkert és a görög vallástörténet-írás új útjai

Gábor Sámuel:
Héra, Dionüszosz, Inó, és a dionüszoszi őrület hérai eredete

Az előadások témája:

Az utóbbi két évtized antik vallástörténeti kutatásai a 20. század túlnyomó részében érvényes, a rituálét és a vallási praxist középpontba helyező megközelítéssel szemben egészen más szempontok mentén közelednek a görög és a római vallások megértése felé. A szemléletváltás során a személyes vallásosság, az egyéni vallási tapasztalat és az isteni szférára/numinózusra egyéni kultuszokkal, rituális gesztusokkal, dedikációkkal felelő ember került a kutatás fókuszába: a ma meghatározó vallástörténészek egyaránt úgy látják, hogy az emóciók, a személyes isten-ember kapcsolatok, a hit, a polis-vallás statikus modelljével szemben a nem-hivatalos kontextusban megvalósuló, nyitott, egyéni választáson alapuló rituális formák vizsgálata az antik vallások keretén belül igenis gyümölcsöző lehet. Az előadás ezen vallástörténeti paradigmaváltás felől szemlélve vizsgálja a görög-római vallástörténet-írás meghatározó tudomány­történeti és módszertani csomópontjait, és ezek keretében helyezi el Kerényi Károly, Karl Meuli és Walter Burkert munkásságát.

Gábor Sámuel:
Héra, Dionüszosz, Inó, és a dionüszoszi őrület hérai eredete

A görög mitológiában Inó két fontos szerepet tölt be: Athamasz (thesszáliai vagy boiótiai) király felesége és gyermekeinek (Learkhosz, Melikertész) anyja, illetve Dionüszosz isten dajkája. Athamasz feleségeként Inó két családi dráma részese: 1) Az Athamasz‒Nephelé házasságból született Phrixosz és Hellé mostohaanyjaként megpróbálja Phrixoszt csellel elpusztítani, de Nephelé, az első, isteni feleség végül kimenti fiát, aki egy arany gyapjas kos hátán Kolkhiszba menekül. 2) Amikor Athamasz Inó után Themisztót veszi el feleségül, egy a saját, Phrixosz elleni ármánykodásához hasonló, csak épp az ő gyermekei ellen irányuló merényletet egy másfajta csellel a visszájára fordít, és így saját fiai, Learkhosz és Melikertész helyett Themisztó gyermekei vesztik életüket, sőt az új feleség maga is öngyilkos lesz.
Az ezekhez az esetekhez motívumaiban hasonló, sőt akár ezek közvetlen folytatásaként is felfogható dionüszoszi történetben Inó szintén Athamasz felesége. De a gyerekgyilkosság ezúttal nem emberi viszálykodás és ellenségeskedés következtében, hanem az istenek közötti konfliktusok emberi áttételei miatt következik be: a csecsemő Dionüszosz gondozását magára vállaló Athamasz‒Inó házaspárt Héra azzal bünteti, hogy őrületet bocsát rájuk: Athamasz megöli a nagyobbik fiút, Learkhoszt, Inó pedig Melikertésszel a tengerbe veti magát, és halálukban istenekké (Leukotheává és Palaimónná) válnak.
Inó tehát, aki már Homérosznál istennővé lett halandóként szerepel (Odüsszeia 333–353.), az egymást feltűnően ismétlő „Athamasz és felesége”-történetek egyik, nagyon is emberi érzelmeket mutató kulcsszereplője, aki ugyanakkor az isteni gyermek dajkájaként és – további elbeszélésekben – bakkhánsnőként tipikus dionüszoszi nőalak is.
Az ő esetén keresztül előadásomban azt próbálom megmutatni, hogy a görög mítoszokban Dionüszosz tipikus bosszúeszközeként ismert őrület, amellyel az ellene szegülőket családtagjaik megölésébe hajszolja (ld. elsősorban Agaué és Pentheusz, a Minüasz- és a Proitosz-lányok, illetve Lükurgosz esetét), hogyan kapcsolódik másfelől Hérához is: az „őrült Dionüszosz” őrülete mintha maga is a hérai féltékenység terméke lenne.