Ókortudományi Társaság

2016. február 12.

Meghívó

Bodnár István:
Bizonyítások és teleologikus magyarázatok Arisztotelésznél

című előadásai.

Az előadások témája:

Korinthosi edények a Kr. e. 7. század elejétől kezdve megtalálhatóak importként Etruriában, ahol a század második felében ezek nyomán megjelent egy helyi kerámiaprodukció. A figurális díszítéssel is ellátott ún. etruszko-korinthosi vázákat a Kr. e. 630 és 550 közötti évtizedekben készítették etruriai műhelyekben. Az etruszk kultúra egyik jellegzetessége a görög világból és a keleti Mediterraneumból érkező különféle minták felvétele és sajátos átalakítása. Az etruszko-korinthosi vázafestészet esetében a korinthosi kerámia jelentette a kiindulópontot, egyszerű imitáció helyett azonban önálló etruszk produkciónak tekinthető. A görög és az etruszk művészethez egyaránt kötődő etruszko-korinthosi kerámia helyzetének pontosabb megértésé­hez érdemes megvizsgálni, hogy milyen kapcsolatban áll a korszak más etruszk műfajaival és az Etruriában elérhető különféle görög importáruk kínálatával. Az előadás erre a kérdésre keres választ az etruszko-korinthosi kerámia formai repertoárjának és a vázák leletkontextusának elemzésével, valamint stilisztikai és ikonográfiai szempontok alapján.

Bodnár István:
Bizonyítások és teleologikus magyarázatok Arisztotelésznél

Nem kérdéses, hogy Arisztotelész természetfilozófiájában a teleologikus megfontolások kulcs­szerepet játszanak: gyakorta találkozunk olyan magyarázatokkal, hogy egy bizonyos élőlény azért rendelkezik egy bizonyos tulajdonsággal, mert ez számára jó, vagy legalábbis más lehetőségek­hez képest a lehető legjobb. Mégis, további vita tárgyát képezheti, hogy ezeket az ún. cél-okokat alkalmazó teleologikus magyarázatokat milyen módon lehet arisztotelészi bizonyító szillogizmu­sok megalkotása során felhasználni.

Előadásomban ezt a kérdéskört a Második Analitikából kiindulva közelítem meg. Az ott, a II. könyv 11. fejezetben előadottak szerint a bizonyító szillogizmusok minden esetben konklúzió­juk okát alkalmazzák a szillogizmus középfogalmának szerepében, és mind a négy arisztotelészi ok alkalmas lehet bizonyítások megalkotására. A cél-okok ilyen felhasználása azonban kilóg a sorból: azon példák, amelyeket Arisztotelész itt említ vagy valójában nem is a cél-okokról, hanem a cél-okságról szólnak, vagy noha utalnak is egy cél-okokat alkalmazó bizonyításra, ezt egy másik, a cél-okként szolgáló állapot vagy entitás létrehozásáért felelős ható okból kiinduló bizonyításra alapozva teszik. Mindkét esetben könnyen az a látszat keletkezhetnék, hogy a cél-okokat alkalmazó bizonyítások nem állnak meg a saját lábukon és valójában további kauzális megfontolások mozgósítására szorulnak.

Ez a látszat azonban csalóka. Leginkább abból táplálkozik, hogy modern okság-fogalmunk kitüntetett helyet biztosít azon okoknak, amelyek az arisztotelészi ható (vagy mozgató) okokhoz állnak közel. Ezzel szemben Arisztotelésznél a négy különböző ok, a négy különböző oksági magyarázat együttesen ad magyarázatot egy entitás, ill. egy tulajdonság meglétére, továbbá ezen okok, ill. oksági magyarázatok nem azonos súlyúak: van olyan oksági típus, amely alapvetőbb más oksági típusoknál. Ezen általánosabb belátásokból kiindulva két irányból térek vissza a Második Analitika szöveghelyének nehézségeihez. Először is Arisztotelész biológiai műveiből hozok néhány példát arra, hogy a cél-okság hogyan szerepel az itteni magyarázatokban, milyen módon kapcsolódik más oksági típusokat alkalmazó magyarázatokhoz, és hogyan lehet ezeket a cél-oksági megfontolásokat bizonyítási formába önteni. Másrészről, a Második Analitika szöve­géhez visszatérve arra hívom fel a figyelmet, hogy a cél-okságra adott itteni példa egyáltalán nem áll távol attól, ahogy a biológiai művekben a különböző oksági típusok egymáshoz kapcsolód­nak, és valójában a Második Analitika többi példájában is találhatunk ezen összefüggésekre utaló jeleket.

2016. január 13.

Az Ókortudományi Társaság pályázatot ír ki 40 perces, ókortudományi témájú előadások megírására.

A bíráló bizottság az ókortudomány bármely ágában írt pályamunkát elfogad, mely egy történeti, filológiai, vagy nyelvészeti etc. problémát elméleti szempontból vagy esettanulmányként vizsgál. A pályázaton minden érdeklődő részt vehet, aki 2016. április 1-ig nem tölti be a 40. életévét és még nem nyert első díjat e pályázat korábbi kiírásaiban.

A pályázat beadásának határideje: 2016. március 18. (postabélyegző dátuma)

Az előadások szóban elmondandó része nem haladhatja meg a 20 ezer karaktert (szóközzel együtt). Az előadások szövegét három nyomtatott példányban és elektronikusan (Word és pdf-formátumban egyaránt) kell eljuttatni a következő címekre:

A nyomtatott példányokhoz a pályázóknak csatolni kell egy lapot nevükkel, telefonszámukkal és email címükkel.

Az előadásokat előzetesen az Ókortudományi Társaság elnöke, főtitkára és titkára, valamint felkért anoním bírálók fogják elbírálni. Az anoním bírálatokat a pályázat eredményhirdetése után a pályázók megtekinthetik. A bíráló bizottság a három legjobbnak tartott előadás szerzőjét felkéri előadásuk megtartására a Társaság áprilisi felolvasó ülésén. A bíráló bizottság április első péntekéig értesíti a három legjobbnak tartott előadás szerzőit.

Az első helyezettet az Elnökség jelenlevő tagjai és felkért bírálók választják ki a felolvasó ülés végén titkos szavazással, az előadásokat 1–10-ig terjedő pontokkal értékelve. A Társaság jelenlévő tagjai szintén szavaznak, szavazataik átlaga hozzáadódik az elnökségi tagok és a felkért bírálók által adott pontszámokhoz. Díjazásban csak a legjobbnak ítélt előadás részesül.

1. díj: bruttó 50 ezer Ft

A díj átadására a Társaság májusi közgyűlésén kerül sor. A bíráló bizottság a helyezetlen, de jónak tartott előadások szerzőit is felkérheti előadásuk felolvasására a Társaság következő évadjának felolvasó ülésein.

A pályázat elbírálásának szempontjai:

A pályázat célja magas színvonalú, önálló problémafelvetésről tanúskodó, és érdekes tudományos előadások megírásának ösztönzése. A bíráló bizottság az előadás tartalma mellett értékelésében figyelembe kívánja venni, hogy az előadás érvelése, felépítése mennyiben segíti vagy hátráltatja a szóbeli előadás követését és megértését, akár olyanok számára is, akiknek az ókortudomány más ága a szűkebb szakterülete. Előnyt élveznek továbbá azok az előadások melyek témájuk feldolgozásában tekintetbe veszik a társadalomtudomány más ágainak újabb eredményeit is.

Budapest, 2016. január 13.

Az Ókortudományi Társaság Elnöksége

2015. november 5.

Meghívó

Adorjáni Zsolt:
Archaikus és hellenisztikus
Xenophanés Kallimachos Zeus-himnuszában

című előadásai.

Az előadások témája:

Előadásunkban Dániel könyve egyik híres jelenetének kulcsmotívumait, a Bélsaccár lakomáján megjelenő rejtélyes kéz által falra írt szöveget és annak dánieli megfejtését vizsgáljuk. Közismert, hogy Dániel könyve számos olyan motívumot és kifejezést tartal­maz, amelyek a mezopotámiai kulturális hagyományban gyökereznek – utóbbiak azon­ban a kulturális átvitel során új formát nyertek, új kontextusukban elveszítvén eredeti jelentésüket és jelentőségüket. Ilyesféle „párhuzamok” esetében (inter alia tüzes kemen­ce, oroszlánok verme, translatio imperii visszatérő motívumai) tehát általában nem beszél­hetünk konkrét szövegek egymásra hatásáról. A fenti jelenet kapcsán mégis egy közvet­len átvétel, szövegszintű hatás mellett fogunk érvelni, bemutatva, hogy Dániel megfejtése nem csupán módszertanát tekintve kapcsolódik szorosan a folyamközi ómen- és kommentár-irodalomhoz, hanem szövegszerű egyezést is mutat az ókori mezopotámiai kanonikus ómen-gyűjtemények és -kommentárok kifejezés-világával.

Adorjáni Zsolt:
Archaikus és hellenisztikus – Xenophanés Kallimachos Zeus-himnuszában

Kallimachos himnuszköltészetének egyik avatott értelmezője arra a kérdésre, vajon miért írt a hellenisztikus költő himnuszokat, ezt a választ adta: „Miért ne?” A válasz csak látszólag semmitmondó. Kifejezésre jut benne Kallimachos korának igénye, hogy a költő a régi irodalmi műfajokat új tartalommal telítse. Így talán kevésbé fog meg­döbbentően hatni, ha azt állítjuk, hogy a Zeus-himnusz befejező passzusában Kallimachos egy archaikus költő-filozófust, Xenophanést idézi. „Miért ne?” – mond­hatná erre is az olvasó, aki már megszokta, hogy Kallimachosnál bármi lehetséges. Ennél azonban körül­tekintőbb elemzést érdemel ez az utalás, annál is inkább, mert mindezidáig nem vették észre, ami – idézetről lévén szó – meglehetősen szokatlan, majdhogynem hihetetlen. Az előadás ennek okára is rávilágít és bevezet Kallimachos allúziós technikájának boszorkánykonyhájába: Hogyan gazdagíthatja egy archaikus idé­zet az isten-himnusz topikus eszköztárát?

2015. november 5.

Meghívó

Perczel István:
Arab-tengeri kereskedelem és a pre-modern oikumené
Esettanulmány arról, hogy a “civilizációk” sohasem léteztek

című előadásai.

Az előadások témája:

Miközben az Augustus-kori költészet Lucretius De rerum naturájával ápolt szisztematikus intertextuális kapcsolatának felderítése mára bevett és termékeny értelmezési szempont – gondoljunk mindenekelőtt Philip Hardie munkáira –, Catullus esetében a kutatás mind a mai napig megelégedett az allúziók regisztrálásával, és alig törekedett értel­me­zés­re. Többek között természetesen azért nem, mert Lucretius és Catullus művei ugyanab­ban az időszakban keletkeztek, ráadásul külső érvek alapján az sem eldönthető, hogy „ki idéz kit”. Ám ha kivételesen komolyan vesszük az intertextualitás természetét (miszerint a dialógus nem költők, hanem szövegek között zajlik), a művek keletkezésének egyide­jű­sége, amely akár a kölcsönös idézést is lehetővé tehette, inkább felszabadító, semmint gátló hatással kellene, hogy legyen az értelmezőkre. Előadásomban a catullusi kiseposzt (carm. 64) az Augustus-kori költők (Vergilius és Ovidius) az utóbbi másfél évtizedben fel­derített Lucretius-használatának előfutáraként olvasom, arra az eredményre jutva, hogy Catullus poétikájában – és éppen e poétika radikális természetében – nem elha­nya­gol­ható szerep jut a Lucretiusszal folytatott intertextuális dialógusnak.

Az előadás a pre-modern arab-tengeri kereskedelem szerkezetéről, egy jellegzetes “longue durée” jelenségről szól. E konkrét példán keresztül igyekszik bemutatni a civilizacionista történelem-modell (Weber, Spengler, Jaspers, Toynbee, Huntington, Said Qutb stb.) félrevezető voltát. Néhány kevéssé ismert emlékből és dokumentumból kiindulva – Papyrus Vindobonensis Graecus 40822 (Kr. u. I. sz.), tamil Szangam him­nuszok (kb. Kr. u. 200), Tabula Peutingeriana (V–VI. századi római világtérkép egy korábbi, I. századi térkép alapján) a Pattanam-Musiris projekt ásatásai Dél-Indiában (Kr. u. I–VI. sz.), kortárs híradások a VI. századi etióp-himjarita háborúról (Prokopiosz, Malalasz, Epheszoszi János), a Kollami Réztáblák (Kr. u. 849), a kairói Geniza doku­men­tumai (XI. sz.) stb. – amellett érvel, hogy a Földközi tenger medencéje, a Közel-Kelet, India vagy Kína sohasem képezett önálló gazdasági és kulturális egységeket, és e nem-létező egységeket a fortiori nem a vallások hívták létre, bár az intézményes vallások funkcionálisan épültek be a pre-modern globális világ szerkezetébe. A mediterráneum, a Közel-Kelet, India és Kína gazdasága és kultúrája nagy mértékig a selyem úti és az arab-tengeri kereskedelem függvénye volt. A kereskedelmi javakkal együtt kultúrjavak is utaz­tak; így alakult ki egy nagy gazdasági-kulturális egység, az “oikumené”, amelynek sokezer éves finomszerkezete egészen a legutóbbi időkig fennállt. Egyebek között éppen e szer­ke­zet és az oikumené fel nem ismerése és a civilizációs történetszemlélet elterjedése veze­tett napjaink katasztrófáihoz