Ókortudományi Társaság

2015. november 5.

Meghívó

Az Ókortudományi Társaság
2015. december 18-án pénteken du. 5:00 órakor tartandó
felolvasó ülésére, amelynek programja

Esztári Réka – Vér Ádám:
Írás a falon
Dániel 5,25 a mezopotámiai ómen-irodalom tükrében

és

Adorjáni Zsolt:
Archaikus és hellenisztikus
Xenophanés Kallimachos Zeus-himnuszában

című előadásai.

Helye:
Az ELTE Bölcsészettudományi Karának
Kari Tanácsterme
Budapest, VIII. ker. Múzeum körút 4/A, magasföldszint 

Az előadások témája:

Esztári Réka – Vér Ádám:
Írás a falon – Dániel 5,25 a mezopotámiai ómen-irodalom tükrében

Előadásunkban Dániel könyve egyik híres jelenetének kulcsmotívumait, a Bélsaccár lakomáján megjelenő rejtélyes kéz által falra írt szöveget és annak dánieli megfejtését vizsgáljuk. Közismert, hogy Dániel könyve számos olyan motívumot és kifejezést tartal­maz, amelyek a mezopotámiai kulturális hagyományban gyökereznek – utóbbiak azon­ban a kulturális átvitel során új formát nyertek, új kontextusukban elveszítvén eredeti jelentésüket és jelentőségüket. Ilyesféle „párhuzamok” esetében (inter alia tüzes kemen­ce, oroszlánok verme, translatio imperii visszatérő motívumai) tehát általában nem beszél­hetünk konkrét szövegek egymásra hatásáról. A fenti jelenet kapcsán mégis egy közvet­len átvétel, szövegszintű hatás mellett fogunk érvelni, bemutatva, hogy Dániel megfejtése nem csupán módszertanát tekintve kapcsolódik szorosan a folyamközi ómen- és kommentár-irodalomhoz, hanem szövegszerű egyezést is mutat az ókori mezopotámiai kanonikus ómen-gyűjtemények és -kommentárok kifejezés-világával.

 

Adorjáni Zsolt:
Archaikus és hellenisztikus – Xenophanés Kallimachos Zeus-himnuszában

Kallimachos himnuszköltészetének egyik avatott értelmezője arra a kérdésre, vajon miért írt a hellenisztikus költő himnuszokat, ezt a választ adta: „Miért ne?” A válasz csak látszólag semmitmondó. Kifejezésre jut benne Kallimachos korának igénye, hogy a költő a régi irodalmi műfajokat új tartalommal telítse. Így talán kevésbé fog meg­döbbentően hatni, ha azt állítjuk, hogy a Zeus-himnusz befejező passzusában Kallimachos egy archaikus költő-filozófust, Xenophanést idézi. „Miért ne?” – mond­hatná erre is az olvasó, aki már megszokta, hogy Kallimachosnál bármi lehetséges. Ennél azonban körül­tekintőbb elemzést érdemel ez az utalás, annál is inkább, mert mindezidáig nem vették észre, ami – idézetről lévén szó – meglehetősen szokatlan, majdhogynem hihetetlen. Az előadás ennek okára is rávilágít és bevezet Kallimachos allúziós technikájának boszorkánykonyhájába: Hogyan gazdagíthatja egy archaikus idé­zet az isten-himnusz topikus eszköztárát?

2015. november 5.

Meghívó

Az Ókortudományi Társaság
2015. november 20-án pénteken du. 5:00 órakor tartandó
felolvasó ülésére, amelynek programjaTamás Ábel:
Lucretiusi poétika Catullus 64. carmenében

Perczel István:
Arab-tengeri kereskedelem és a pre-modern oikumené
Esettanulmány arról, hogy a “civilizációk” sohasem léteztek

című előadásai.

Helye:
Az ELTE Bölcsészettudományi Karának
Kari Tanácsterme
Budapest, VIII. ker. Múzeum körút 4/A, magasföldszint 

Az előadások témája:

Tamás Ábel:
Lucretiusi poétika Catullus 64. carmenében

Miközben az Augustus-kori költészet Lucretius De rerum naturájával ápolt szisztematikus intertextuális kapcsolatának felderítése mára bevett és termékeny értelmezési szempont – gondoljunk mindenekelőtt Philip Hardie munkáira –, Catullus esetében a kutatás mind a mai napig megelégedett az allúziók regisztrálásával, és alig törekedett értel­me­zés­re. Többek között természetesen azért nem, mert Lucretius és Catullus művei ugyanab­ban az időszakban keletkeztek, ráadásul külső érvek alapján az sem eldönthető, hogy „ki idéz kit”. Ám ha kivételesen komolyan vesszük az intertextualitás természetét (miszerint a dialógus nem költők, hanem szövegek között zajlik), a művek keletkezésének egyide­jű­sége, amely akár a kölcsönös idézést is lehetővé tehette, inkább felszabadító, semmint gátló hatással kellene, hogy legyen az értelmezőkre. Előadásomban a catullusi kiseposzt (carm. 64) az Augustus-kori költők (Vergilius és Ovidius) az utóbbi másfél évtizedben fel­derített Lucretius-használatának előfutáraként olvasom, arra az eredményre jutva, hogy Catullus poétikájában – és éppen e poétika radikális természetében – nem elha­nya­gol­ható szerep jut a Lucretiusszal folytatott intertextuális dialógusnak.

Perczel István:
Arab-tengeri kereskedelem és a pre-modern oikumené
Esettanulmány arról, hogy a “civilizációk” sohasem léteztek

Az előadás a pre-modern arab-tengeri kereskedelem szerkezetéről, egy jellegzetes “longue durée” jelenségről szól. E konkrét példán keresztül igyekszik bemutatni a civilizacionista történelem-modell (Weber, Spengler, Jaspers, Toynbee, Huntington, Said Qutb stb.) félrevezető voltát. Néhány kevéssé ismert emlékből és dokumentumból kiindulva – Papyrus Vindobonensis Graecus 40822 (Kr. u. I. sz.), tamil Szangam him­nuszok (kb. Kr. u. 200), Tabula Peutingeriana (V–VI. századi római világtérkép egy korábbi, I. századi térkép alapján) a Pattanam-Musiris projekt ásatásai Dél-Indiában (Kr. u. I–VI. sz.), kortárs híradások a VI. századi etióp-himjarita háborúról (Prokopiosz, Malalasz, Epheszoszi János), a Kollami Réztáblák (Kr. u. 849), a kairói Geniza doku­men­tumai (XI. sz.) stb. – amellett érvel, hogy a Földközi tenger medencéje, a Közel-Kelet, India vagy Kína sohasem képezett önálló gazdasági és kulturális egységeket, és e nem-létező egységeket a fortiori nem a vallások hívták létre, bár az intézményes vallások funkcionálisan épültek be a pre-modern globális világ szerkezetébe. A mediterráneum, a Közel-Kelet, India és Kína gazdasága és kultúrája nagy mértékig a selyem úti és az arab-tengeri kereskedelem függvénye volt. A kereskedelmi javakkal együtt kultúrjavak is utaz­tak; így alakult ki egy nagy gazdasági-kulturális egység, az “oikumené”, amelynek sokezer éves finomszerkezete egészen a legutóbbi időkig fennállt. Egyebek között éppen e szer­ke­zet és az oikumené fel nem ismerése és a civilizációs történetszemlélet elterjedése veze­tett napjaink katasztrófáihoz