Ókortudományi Társaság

című előadásai.

Az előadások témája:

Sextus Empiricus álláspontja szerint a szkeptikus arról ismerszik meg, hogy egyenlő súlyú, ám összeegyeztethetetlen érveket állít szembe egymással bármely kérdés kapcsán, amely vizsgálódás tárgyát képezi (PH 1.8-11). A szkeptikus vizsgálódás célja a zavartalanság állapota, amely kizárólag azon filozófusok számára elérhető, akik valamennyi, vizsgálódás tárgyát képező kérdésben felfüggesztették ítéletüket (PH 1.25). Sextus azt is leszögezi, hogy a szkeptikusok kizárólag a zavartalanság kedvéért foglalkoznak logikai, fizikai, és etikai elméletekkel (PH 1.18), és hogy emberszeretetükből kifolyólag a nem-szkeptikus filozófusokat is rá kívánják bírni ítéletük felfüggesztésére (PH 3.280).
Előadásomban amellett érvelek, hogy Sextus álláspontja védhetőnek bizonyul két gyakori ellenvetéssel szemben. Az első ellenvetés szerint a szkeptikus vizsgálódás nem filozófiai vizs­gálódás, hiszen a filozófiai vizsgálódás az igazság felfedezésére irányul, a szkeptikus vizsgálódás ellenben a zavartalanság állapotát célozza. Ez az ellenvetés azonban figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a szkeptikus filozófia eredetére vonatkozó beszámolójában (PH 1.12) Sextus ugyanazt az eredeti indítékot tulajdonítja valamennyi filozófusnak. A második ellenvetés szerint Sextus ezt tévesen vagy rosszhiszeműen teszi, hiszen a szkeptikusokon kívül egyetlen filozófus sem fogadná el, hogy vizsgálódásának célja a zavartalanság állapota. Erre adott válaszomban rámutatok, hogy a görög filozófiai hagyományban már Sextus előtt is jelen van a zava­ro­dott­ságra mint a filozófiai vizsgálódás kiindulópontján tapasztalt érzületre való hivatkozás. A szkep­tikusok kizárólag abban különböznek más filozófiai mozgalmak képviselőitől, hogy szerintük ezt a kiindulópontot egyelőre semmilyen felfedezés nem követte.

Krupp József:
Pegazus szárnya, Merkúr léptei
Antik motívumok Borbély Szilárd kései költészetében

Az előadás Borbély Szilárd kései, a szerző által a bukolika hagyományához kapcsolt verseivel foglalkozik, és azt vizsgálja, milyen jelentésösszefüggésekbe rendeződnek ezek antik motívumai. A vizsgálódás a Próteusz a pszichiátrián című verset (megjelent a 2000 folyóirat 2010/11. számában) állítja középpontba, de kitér a Bukolikatájt címen tervezett, máig kiadatlan kötet többi darabjára is.

című előadásai.

Az előadások témája:

Előadásomban arra a kérdésre igyekszem válaszolni, hogy milyen – elméleti és történeti – kapcsolatok lehetségesek Aristotelés Rétorikája és a (jog)viták elemzésére a hellénisztikus rétorikai szakírók által kidolgozott módszer között. Ez utóbbit az ügyállások (stasisok) tanaként ismerjük, s az antik iskolai rétorikában arra szolgált, hogy egy meghatározott szempontrendszer segítségével lehetővé tegye az adott vita központi kérdésének azonosítását. Az egyes ügyállások azt jelölik, hogy pontosan miben mond ellent egymásnak az ellenérdekű felek álláspontja, s ezáltal irányt mutatnak az érvelés egészének kidolgozása számára is. A későbbi hagyomány szerint az első ügyállástan a témnosi Hermagoras tankönyvében szerepelt. Ez a munka nem maradt fönn, egyes részleteinek, és különösen a stasisok elméletének a rekonstrukciójára azonban többen is vállalkoztak a későbbi szerzőknél található testimoniumok és töredékek alapján. Noha az ügyállástan kétséget kizáróan Aristotelés után jelenik meg a rétorikai tankönyvekben, a modern kutatásban ismételten fölmerült a kérdés, hogy megalapozásához mennyiben járultak hozzá korábbi szerzők, köztük maga Aristotelés.
Az előadás ennek megfelelően a Rétorika vonatkozó szöveghelyeit tekinti át, célja pedig az, hogy azonosítsa azokat az elveket, amelyek a vitáspontok aristotelési tárgyalását jellemzik, ezen keresztül azt is megvizsgálva, hogyan illeszkedik ez a megkülönböztetés a Rétorika egészébe. Mindezek a vizsgálódások árnyalhatják azt a képet, amely szerint Aristotelés egyrészt kifejezetten törekszik egy quasi-ügyállástan kidolgozására, másrészt ezt különböző módokon teszi az I., illetve a III. könyvben. Amellett igyekszem érvelni, hogy önálló ügyállás-„tan” kidolgozása helyett Aristotelés inkább saját átfogó rendszerébe igyekszik illeszteni mindazt, ami a kortárs szónoklattan számára közkeletű módszer lehetett. Ami az eltéréseket illeti az I. és a III. könyv szöveghelyeiből kiolvasható szemlélet között, azok álláspontom szerint magyarázhatók a két könyvben vizsgált kérdésekkel, egészében véve pedig a kettő kiegészíti egymást, amennyiben a vita elemzésének más-más aspektusaira összpontosítanak.

Hajdu Péter:
A római szerelmi elégia határairól

Az előadás azt vizsgálja, mennyire egyértelműek egy ókori műfaj, vagy műfajváltozat határai. Egyfelől nagyon kevéssé: a szerelmi-elégiakorpuszokban viszonylag sok olyan mű található, amelyek egyáltalán nem szerelmi elégiák, és még a szerelmi elégiákba is gyakran belopakszanak más műfajok a maguk legsajátosabb jegyeivel. Másfelől, amikor más műfajokban vélhetjük felfedezni a szerelmi elégia sajátosságait (Ovidius által írt levelekben, tankölteményekben, aitiológiai elégiákban), a műfaj olyan jól meghatározható entiásnak látszik, amely még idegen közegben is felismerhető. Ugyanakkor az ilyen „határon” felbukkanás alapján megint csak újra kell gondolni a műfaji határ metaforáját, amely így nem már látszik két területet egyértelműen elválasztó vonalnak.

Tury István:
„Mint nagyon éhes sárga oroszlánt nem tud elűzni pásztornép a tanyán az esett állat tetemétől” (Il. 18. 161–162.)
Kísérlet két késő geometrikus-kori ábrázolás újraértelmezésére

című előadásai.

Az előadások témája:

Kerényi Károly klasszika-filológus, vallástörténész, a görög mitológia nemzetközi hatású tudósa. Tudományos munkásságát először középiskolai tanárként és egyetemi magántanárként végezte Buda­pesten. 1934-ben kinevezték a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen a Klasszika-Filológiai Intézet tanárává: klasszika-filológiát és ókori történelmet tanított 1940-ig, a pécsi bölcsészkar megszűnéséig. Az előadás fókuszpontjában Kerényi pécsi oktatói és tudományszervezési tevékenysége áll: megjelenésével olyan változások történtek a Klasszika-Filológiai Intézet működésében, amelyek Kerényi tudományos szemléletmódjával szoros összefüggésben álltak. Kerényi Károly mozgásba hozta a pécsi szellemi életet, de munkásságának központja mindvégig Budapest maradt, nem tudott szellemi otthonra lelni a város falai között.

Tury István:
„Mint nagyon éhes sárga oroszlánt nem tud elűzni pásztornép a tanyán az esett állat tetemétől” (Il. 18. 161–162.)
Kísérlet két késő geometrikus-kori ábrázolás újraértelmezésére

A geometrikus művészetben a Kr. e. 8. század második felében megjelenik az oroszlán alakja. Jellem­zően egy védtelen növényevőre támad vagy emberrel harcol, néhány vázaképen felfalja az emberalakot. A képek hordozói sok esetben sírmellékletek, a leginkább elterjedt értelmezés szerint tehát az oroszlán a halál szféráját jeleníti meg. Néhány esetben feltehetően – közel-keleti motívumokból építkező – oroszlánvadászat ábrázolását láthatjuk. Két tárgy kompozíciója azonban eltérő: a vadállattal harcoló emberalak kezében kis borjút tart. A jelenet azokat a homérosi hasonlatokat visszhangozza, amelyekben az oroszlán emberek nyájára támad. Részben az eposzra támaszkodva a kutatók úgy tartják, hogy e tárgyak talán a nyáj – tágabb értelemben a vagyon – védelmét jelenítik meg. Előadásomban bemutatom, milyen képet közvetít a nyájra támadó oroszlánról az Ilias, illetve hogy hogyan használható fel ez a kép az említett kompozíciók értelmezéséhez. Amellett érvelek, hogy a két ábrázolás táplálkozhat ugyanabból az oroszlánképből, amelyből a vizsgált hasonlatok merítenek. A tárgyak szimbolikájának középpontjá­ban állhatnak a támadó oroszlánok is, amelyek így a csatában hevesen, vakmerően harcoló héróst jelenítik meg.