Ókortudományi Társaság

 
Lindner Gyula:
Kerényi, Meuli, Burkert és a görög vallástörténet-írás új útjai

Gábor Sámuel:
Héra, Dionüszosz, Inó, és a dionüszoszi őrület hérai eredete

Az előadások témája:

Az utóbbi két évtized antik vallástörténeti kutatásai a 20. század túlnyomó részében érvényes, a rituálét és a vallási praxist középpontba helyező megközelítéssel szemben egészen más szempontok mentén közelednek a görög és a római vallások megértése felé. A szemléletváltás során a személyes vallásosság, az egyéni vallási tapasztalat és az isteni szférára/numinózusra egyéni kultuszokkal, rituális gesztusokkal, dedikációkkal felelő ember került a kutatás fókuszába: a ma meghatározó vallástörténészek egyaránt úgy látják, hogy az emóciók, a személyes isten-ember kapcsolatok, a hit, a polis-vallás statikus modelljével szemben a nem-hivatalos kontextusban megvalósuló, nyitott, egyéni választáson alapuló rituális formák vizsgálata az antik vallások keretén belül igenis gyümölcsöző lehet. Az előadás ezen vallástörténeti paradigmaváltás felől szemlélve vizsgálja a görög-római vallástörténet-írás meghatározó tudomány­történeti és módszertani csomópontjait, és ezek keretében helyezi el Kerényi Károly, Karl Meuli és Walter Burkert munkásságát.

Gábor Sámuel:
Héra, Dionüszosz, Inó, és a dionüszoszi őrület hérai eredete

A görög mitológiában Inó két fontos szerepet tölt be: Athamasz (thesszáliai vagy boiótiai) király felesége és gyermekeinek (Learkhosz, Melikertész) anyja, illetve Dionüszosz isten dajkája. Athamasz feleségeként Inó két családi dráma részese: 1) Az Athamasz‒Nephelé házasságból született Phrixosz és Hellé mostohaanyjaként megpróbálja Phrixoszt csellel elpusztítani, de Nephelé, az első, isteni feleség végül kimenti fiát, aki egy arany gyapjas kos hátán Kolkhiszba menekül. 2) Amikor Athamasz Inó után Themisztót veszi el feleségül, egy a saját, Phrixosz elleni ármánykodásához hasonló, csak épp az ő gyermekei ellen irányuló merényletet egy másfajta csellel a visszájára fordít, és így saját fiai, Learkhosz és Melikertész helyett Themisztó gyermekei vesztik életüket, sőt az új feleség maga is öngyilkos lesz.
Az ezekhez az esetekhez motívumaiban hasonló, sőt akár ezek közvetlen folytatásaként is felfogható dionüszoszi történetben Inó szintén Athamasz felesége. De a gyerekgyilkosság ezúttal nem emberi viszálykodás és ellenségeskedés következtében, hanem az istenek közötti konfliktusok emberi áttételei miatt következik be: a csecsemő Dionüszosz gondozását magára vállaló Athamasz‒Inó házaspárt Héra azzal bünteti, hogy őrületet bocsát rájuk: Athamasz megöli a nagyobbik fiút, Learkhoszt, Inó pedig Melikertésszel a tengerbe veti magát, és halálukban istenekké (Leukotheává és Palaimónná) válnak.
Inó tehát, aki már Homérosznál istennővé lett halandóként szerepel (Odüsszeia 333–353.), az egymást feltűnően ismétlő „Athamasz és felesége”-történetek egyik, nagyon is emberi érzelmeket mutató kulcsszereplője, aki ugyanakkor az isteni gyermek dajkájaként és – további elbeszélésekben – bakkhánsnőként tipikus dionüszoszi nőalak is.
Az ő esetén keresztül előadásomban azt próbálom megmutatni, hogy a görög mítoszokban Dionüszosz tipikus bosszúeszközeként ismert őrület, amellyel az ellene szegülőket családtagjaik megölésébe hajszolja (ld. elsősorban Agaué és Pentheusz, a Minüasz- és a Proitosz-lányok, illetve Lükurgosz esetét), hogyan kapcsolódik másfelől Hérához is: az „őrült Dionüszosz” őrülete mintha maga is a hérai féltékenység terméke lenne.