Ókortudományi Társaság

című előadásai.

Az előadások témája:

Előadásomban arra a kérdésre igyekszem válaszolni, hogy milyen – elméleti és történeti – kapcsolatok lehetségesek Aristotelés Rétorikája és a (jog)viták elemzésére a hellénisztikus rétorikai szakírók által kidolgozott módszer között. Ez utóbbit az ügyállások (stasisok) tanaként ismerjük, s az antik iskolai rétorikában arra szolgált, hogy egy meghatározott szempontrendszer segítségével lehetővé tegye az adott vita központi kérdésének azonosítását. Az egyes ügyállások azt jelölik, hogy pontosan miben mond ellent egymásnak az ellenérdekű felek álláspontja, s ezáltal irányt mutatnak az érvelés egészének kidolgozása számára is. A későbbi hagyomány szerint az első ügyállástan a témnosi Hermagoras tankönyvében szerepelt. Ez a munka nem maradt fönn, egyes részleteinek, és különösen a stasisok elméletének a rekonstrukciójára azonban többen is vállalkoztak a későbbi szerzőknél található testimoniumok és töredékek alapján. Noha az ügyállástan kétséget kizáróan Aristotelés után jelenik meg a rétorikai tankönyvekben, a modern kutatásban ismételten fölmerült a kérdés, hogy megalapozásához mennyiben járultak hozzá korábbi szerzők, köztük maga Aristotelés.
Az előadás ennek megfelelően a Rétorika vonatkozó szöveghelyeit tekinti át, célja pedig az, hogy azonosítsa azokat az elveket, amelyek a vitáspontok aristotelési tárgyalását jellemzik, ezen keresztül azt is megvizsgálva, hogyan illeszkedik ez a megkülönböztetés a Rétorika egészébe. Mindezek a vizsgálódások árnyalhatják azt a képet, amely szerint Aristotelés egyrészt kifejezetten törekszik egy quasi-ügyállástan kidolgozására, másrészt ezt különböző módokon teszi az I., illetve a III. könyvben. Amellett igyekszem érvelni, hogy önálló ügyállás-„tan” kidolgozása helyett Aristotelés inkább saját átfogó rendszerébe igyekszik illeszteni mindazt, ami a kortárs szónoklattan számára közkeletű módszer lehetett. Ami az eltéréseket illeti az I. és a III. könyv szöveghelyeiből kiolvasható szemlélet között, azok álláspontom szerint magyarázhatók a két könyvben vizsgált kérdésekkel, egészében véve pedig a kettő kiegészíti egymást, amennyiben a vita elemzésének más-más aspektusaira összpontosítanak.

Hajdu Péter:
A római szerelmi elégia határairól

Az előadás azt vizsgálja, mennyire egyértelműek egy ókori műfaj, vagy műfajváltozat határai. Egyfelől nagyon kevéssé: a szerelmi-elégiakorpuszokban viszonylag sok olyan mű található, amelyek egyáltalán nem szerelmi elégiák, és még a szerelmi elégiákba is gyakran belopakszanak más műfajok a maguk legsajátosabb jegyeivel. Másfelől, amikor más műfajokban vélhetjük felfedezni a szerelmi elégia sajátosságait (Ovidius által írt levelekben, tankölteményekben, aitiológiai elégiákban), a műfaj olyan jól meghatározható entiásnak látszik, amely még idegen közegben is felismerhető. Ugyanakkor az ilyen „határon” felbukkanás alapján megint csak újra kell gondolni a műfaji határ metaforáját, amely így nem már látszik két területet egyértelműen elválasztó vonalnak.