Ókortudományi Társaság

című előadásai.

Az előadások témája:

Habár a 4. századtól kezdve a kereszténység gyors ütemben terjedt a Római Birodalom által uralt területeken és az azokkal határos régiókban, az evangéliumokban Jézus és az ő első tanítványainak szűkebb hazájaként feltűnő Galileából – leszámítva annak északnyugati, a Földközi-tenger felé eső részeit – első látásra meglepően kevés keresztény régészeti emléket tudunk csak felmutatni a késő ókor évszázadaiból. Tudván, hogy mind a kor szöveges emlékei, mind pedig a régészeti leletek tanúsága szerint Galilea jelentős részén a lakosság túlnyomó többségét a 4. és a 7. század közötti időben is zsidó közösségek alkották, ez kevéssé okozhat meglepetést. A kutatás nagyobb részének véleménye szerint ezért közöttük a keresztény közösségek elsősorban a kolostorok lakóinak képében jelentek meg, illetve jobbára azokon a helyeken tudtak gyökeret verni, ahol az evangéliumokban leírt eseményekre alapozva a római állam támogatásával zarándokközpontok alakultak ki. A korszak temetkezéseinek vizsgálata alapján azonban úgy tűnik, hogy az egymástól szigorúan elkülönült településeken élő keresztény és zsidó közösségekről kialakított általános kép több esetben is módosításra szorul – a temetkezéseken keresztül ugyanis olyan kisebb létszámú csoportok is megfoghatónak látszanak, amelyek a nagyobb, közösségi anyagi befektetést igénylő templom- és zsinagógaépítések térbeli elkülönülésének elemzése alapján nem láthatóak. Az előadás ez utóbbi kérdést kísérli meg néhány kiválasztott példán keresztül körüljárni egy most induló kutatási projekt eddigi eredményeire támaszkodva.

Földváry Miklós István:
Mózes szarva

A Vulgata híres versei a hegyről leszálló Mózes szarvairól régóta úgy élnek a köztudatban, mint Jeromos félrefordítása és a latin katolikus hagyomány jellegzetessége. A párhuzamos bibliai helyek, illetve a hozzájuk kapcsolódó zsidó és a patrisztikus exegézis elemzése azonban rávilágít, hogy eredetileg épp Jeromos volt az, aki radikálisan szakított egy korábbi fordítói hagyománnyal saját héber nyelvismeretére és a kortárs zsidó értelmezésekben való jártasságára hivatkozva. A szöveg utóéletét vizsgálva az is kiderül, hogy a különféle fordítások a középkorban tartósan egymás mellett éltek, és csak a kora újkorra váltak kizárólagossá, a felekezeti hovatartozás jelölőivé. Hiába egységesült a textus receptus, a szavak sokféle jelentést vettek föl, és számos további magyarázatot ihlettek, így a hely kiváló példája az olvasás által növekvő, a hagyománnyal való kölcsönhatásban gazdagodó bibliai szövegeknek.